We use cookies

We place cookies on your computer to remember your settings and understand how people use our website. By using this site you accept this.

Bíró Kálmán Enikő

Bíró Kálmán Enikő

Számomra az alkotás elsősorban azt jelenti, hogy gyakorlom magam a látható világ értelmezésében, egységben látásában. Ebben segít a megérzés, de a tudatosság is, a spontaneitás és az előre eltervezés, a játék és az erőfeszítés egyaránt.
Emiatt készítek sorozatokat is, melyek segítenek az elmélyülésben, és utalnak a teljességre, melyre én is vágyom.

A „Gyermekrajz-interpretációk” című sorozat a kilencvenes évek második felében indult. Bizonyára hatással voltak rám a század különféle irányzatai (mint az Art Informel vagy az Arte Povera), de leginkább a gyermekeim, akik mindennapos látogatóim voltak műtermemben, és elhalmoztak aprócska rajzaikkal. Nem tudtam ellenállni a bennük rejlő erőnek, e csodákkal teli, ragyogó világnak, így született meg a gondolat, hogy nagy méretű vásznakat fessek e rajzok alapján. Végül, különböző anyagokat és technikákat alkalmazva, változó méretekben készítettem el a sorozat darabjait. A kiállításon egymás mellett voltak láthatóak a gyermekrajzok és interpretációik.

Az ótestamentumi Jónás könyve a prófétai lét kríziséről szól, melyben hol tragikusan, hol komikusan feszül egymásnak az emberi és az isteni szempont. Ezt a sorozatot, mely egy könyvtárgyból, kollázs-térképekből és táblaképekből áll, elsősorban lelkigyakorlatként tartom számon, mert a szöveg magamhoz engedésére, befogadására fektettem a hagsúlyt. A középkori, kézzel írott, illuminált könyvek és a nagyvárosokról készült műholdas felvételek egyaránt nagy hatással voltak a sorozat arculatára. A lelkigyakorlat részeként rajzoltam meg egyenként a Jónás könyve betűit a könyvtárgy hirdetőújságból készült lapjaira. A hirdetőújság – soraival, oszlopaival, szövegtestével – nagy hasonlóságot mutat az  emberi települések műholdas képeivel, napjaink emblematikussá vált látképeivel. Így nemcsak szimbólum mivoltában, de formai-fakturális jellegére nézve is ideális anyagnak mutatkozott a szent szöveg aktuális felmutatására. A napi érvényességű, anyagában igénytelen hirdetőújság nyomtatott szövegére egyenként rárajzolt betűk a csodára: szent és profán találkozására volt hivatott utalni. A sorozat további darabjai (kollázsok, táblaképek) mind e vállalkozás megtermékenyítő hatására jöttek létre.

Szín-memória gyakorlatok. Népi szőtteseken a csíkok nem dekorációs célt szolgáltak, ahogy tudni véltem, hanem a birtokok számát és nagyságát jelölték hajszál-pontosan, a közösség szüntelenül figyelő, jóváhagyó avagy rosszalló tekintete előtt. Ez a banális információ indított el saját „birtokaim” felmérésének útján. Az enyém mindaz, amit emlékezetemből elő tudok hozni: színem, helyszíneim színei. Az első felidézett szín-emlék, ennek megfelelően, egyszerű gyári szín-mintákhoz hasonló szín-határozó, melynek megfestése során a tőlem telhető legnagyobb pontosságra törekedtem. Az emlékezet azonban szövevényes kapcsolatokat teremt, s a technikával szövetkezve új értelemmel ruház fel egyféleképpen ismert dolgokat. Így születtek meg, gyors egymásutánban a „Jákób lajtorjája”, „A vizet felkavaró”, a „Mélység” című akvarellek, aztán sorban a ciklus további darabjai. Tiszta festői eszközökkel, formai kötöttségeiből kiszabadítva, majd új formába öntve-futtatva a színt, annak emocionális tartalmára számítva és hagyatkozva. Meghatározó volt, a zenében szintén működő, struktúra-teremtő princípium: a ritmus, mely egyaránt kifejti hatását térben és időben, s mely a stabil elemeket (forma-színkazetta, vonalháló) és az állandóan változó, spontán folyamatokat (színfoltok) egységbe volt képes szervezni. Sávokkal kialakított, fegyelmezett rendbe állított elemek, melyek a zenei strukturákhoz hasonlóan szerveződnek. Így e két állandó: a ritmus és a technikai szükségszerűség feszültségében ölt testet a kép. A vonalháló, a hangok közti csend képeként, a láthatatlan, anyagtalan, időtlen kifejezőjekén, elválaszt de összeköt.